Újra itthon. Ha valakit nem érdekelnek a részletek: jó volt, mindenkinek ajánlom. :-)
Annak, akit érdekelnek a részletek: ...nem is tudom, hol kezdjem, sok mindent csináltunk. Volt összesen öt napunk, amiről utazás előtt azt hittem sok lesz, de legalábbis elég. Végül nagyon rohantunk, de sokmindent nem láttunk. Manhattannak szinte minden részén jártunk, kivéve Harlemet, arra nem maradt már idő. Áthajóztunk Staten Islandre, csak azért, hogy a hajóról - ami egyébként ingyenes - közelről lássuk a Szabadságszobrot. El lehet hajózni persze Liberty Island-re is, ahol a szobor áll, de ez igazából fel sem merült. Sokszáz méteres sor állt, nagyon hideg volt, és valószínüleg így jobban is láttuk a szobrot, mintha közvetlenül a tövében álltunk volna. Az idő végig elég rossz volt egyébként, a hőmérséklet 1-2 fok körül, és erős szél, eléggé fáztunk naphosszat az utcán. Bejártuk a Financial Districtet, megnéztük a new yorki részvénytőzsdét, kávéztunk a Wall Streeten, a tőzsde mellett, és megnéztük a WTC hűlt helyét. Itt kicsit nem volt nekem világos a helyzet, mert előző este láttam a híradóban, hogy három újabb holttest került elő a romok alól, a WTC helyén viszont egy építkezés van, valószínüleg valami a WTC-vel egyidőben leomlott épület romjairól lehetett szó. A környékbeli házakon emléktáblák vannak, hogy hol hányan haltak meg, tűzoltók, rendőrök, mentősök, civilek, elég sokkoló.
Sétáltunk mindenhol, ahol lehet, az East Sideon és a West Sideon, a Sohoban és Tribecaban, átsétáltunk a Brooklyn-hídon, mászkáltunk Brooklynban, eláztunk a Central Parkban, esténként elmentünk steaket enni vagy söröztünk egy mikro-sörfőzdében (8$ egy korsó, de nagyon jó volt), esetleg beültünk egy bárba, ami akkora volt, mint a nagyobbik szobám otthon, és volt vagy harminc féle csapoltsör. Simi: képzeld, csak barnasöröket ittam, és sajnáltam, hogy nem vagy ott. Ezen a helyen ettem életem legjobb szendvicsét, nagyon pici volt, nagyon drága, de megérte. Dorka is ugyanolyat evett, és szerinte is. Valami sajtkrém volt rajta meg sült cékla és bazsalikom, és egyszerűen tökéletes volt.
Az emberek - egész el is szoktam már az emberektől ebben a Detroit-sivatagban - kedvesek és közvetlenek. Ha elővettem a térképet a zsebemből, már jött is oda valaki, hogy eltévedtem-e, tud-e segíteni. Egyszer az eső elöl beálltunk egy építkezés állványzata alá, a sorkon pont volt egy baleset, és néztük, mi történik. Egy rendőrautó nekiment egy járdasziget betonkorlátjának, öt percen belül lezárták az egész környéket, minden környező utcát, megjelent vagy tíz-tizenöt rendőrautó és vagy három mentő. Egy fogatlan hajléktalan megkérdezte, mi történt (ill. azt hiszem, ezt kérdzete, kicsit nehéz volt megérteni, mit mond), és mivel én nem tudtam, megkérdezte a rendőröket is. Amikor megtudta, visszajött, és elmondta, hogy egy rendőr rosszul lett a kormánynál, és ezért ment neki a korlátnak. Ettől kezdve minden arrajáró megkérdezett minket, hogy mi van, mi elmondtuk, amit tudtunk, erre ők megkérdezték, hogy honnan jövünk (úgy tűnik, még mindig érezhető akcentusom van, pedig már két hónapja itt vagyunk :-), és már beszélgettünk is. Ez csak annyiban érdekes, hogy erre a szintre a kollégáimmal még nem sikerült eljutni, egyet-kettőt kivéve.
Rendőrből egyébként rengeteg van, nagyon rengeteg. Szinte minden metróállomáson van egy vagy több, és nehéz úgy megtenni ötszáz métert a városban, hogy ne látna rendőrt vagy rendőrautót az ember. Ha előveszem a térképet a zsebemből, és van egy redőr a közelben, tuti odajön, hogy tud-e segíteni. Ezek tényleg szolgálnak.
Utolsó nap, vasárnap este nyolc után valamivel indult a vissza a gépünk, és délelőtt még Manhattan utolsó még nem látott sarkait néztük meg, úgyhogy csak pár óránk maradt Bronxra, amit mindenképp meg akartunk nézni. Kettő körül kimentünk metróval, leszálltunk a New York Yankees stadionjánál, itt akartuk kezdeni a terepszemlét. És, láss csodát, pont meccs volt. Ezt nem lehetett kihagyni, vettünk két legolcsóbb jegyet (darabja $12, tényleg baráti), és bementünk baseballt nézni. A szabélyokat csak nagyon hézagosan ismerem, és hideg is volt, időnként havazott is pár percig, de nagyon megérte, és nagyon klassz befejezése volt az útnak. A Yankees kikapott, de oda se neki, a szurkolók állati lelkesek voltak, mi is lelkesek voltunk, és végre voltam baseball meccsen! Persze mi voltunk az egyedüliek a stadionban, akiken egy árva NY embléma sem volt, se egy melegító, se egy baseball-kesztyű, se egy sapka, még egy nyomorult kitűző sem. Azért igyekeztünk beolvadni :-)
Sajnos nem láttunk egy csomó múzeumot, amit jó lett volna, nem voltunk Harlemben, Bronxban csak a stadiont és a környékén pár utcát láttunk, nem ültünk taxiban, nem ugrottunk le egy felhőkarcoló tetejéről ejtőernyővel, nem bandaháborúztunk, és még egy csomó dolgot nem csináltunk, amit NY-ban szokás. Majd legközelebb.
A szállásunk egyébként elég vicces volt. Az Upper West Sideon volt, a Broadway sarkán, elég jó helyen, közel a metróhoz, és főleg nagyon közel egy reggelizőhelyhez, ahol szuper bagelt árultak. Az első gond a lift volt, ami tízből hátomszor elakadt két emelet között, és hiába nyomogattuk a gombokat, semmi nem történt, aztán egyszer csak elindult valamerre. Ez kissé rossz volt, úgyhogy inkább lépcsőztünk. A szobánkban volt egy darab franciaágy, egy tv, egy azonosíthatatlan tárgy (nevezzük kisasztalnak, de nem az volt) meg tükör és egy fénycső. Ennyi. Se szekrény, se asztal, se szék, de még egy akasztó sem, vagy egy szög a falban. Ez nem lett volna baj, végül is mindössze 25$ volt fejenként egy éjszaka (hétvégére 28$), ami helyi viszonylatban olcsó. Továbbá, aludtunk mi már rosszabb helyen is, mint például Batumiban, Grúziában, a Bebo holtelben, ahol három darab orosz katonai vaságy volt mindössze a berendezés, olyan régiek, hogy a földig leért a seggem, ha belefeküdtem, plusz fürdőszoba az udvaron a sufniban, melegviz nuku, vécédeszka a falon szögre akasztva a flancos külföldi vendégnek, ha a fajansz nem felelne meg. Igaz, az csak öt dollár volt.
Az igazán vicces a fűtés volt a West Side Inn-ben. A fűtést este 10 körül kapcsolták be, ekkor már nagyon ideje volt, mert az ablak szimpla üveg, nulla szigetelés, és félcentis rés körbe az ablak és az ablakkeret között. Reggelig fűtöttek szerencsére. Amikor elindult a fűtés - cirkó, radiátorral - a cső olyan hangot adott egy órán keresztül, mintha egy kis manó ülne benne, és belülről ütné egy akkora kalapáccsal, ami bele sem fér a csőbe. Amikor ennek vége lett, jött az igazi show: volt a radiátor oldalán egy légtelenítő szelep, vagy túlnyomás-leengedő szelep vagy valami egyéb, ami rendszeres időközönként kinyitott, és gőzmozdony-szerű hangokat produkálva egy kis párás forró levegőt endegett ki. Ez első este eléggé zavart, mert már aludtam, mikor először megtörtént, a fejemtől húsz centire, és majd beszartam, de reggelre annyira megszoktam, hogy fel sem ébredtem rá, sőt, itthon már kifejezetten hiányzik.
Ezt leszámítve minden rendben volt, kedves volt a személyzet, viszonylag tiszta volt, és ezért a pénzért még a fűtés is elmegy.
Csináltam vagy ezer képet, itt van néhány:
ManhattanAnnak, akit érdekelnek a részletek: ...nem is tudom, hol kezdjem, sok mindent csináltunk. Volt összesen öt napunk, amiről utazás előtt azt hittem sok lesz, de legalábbis elég. Végül nagyon rohantunk, de sokmindent nem láttunk. Manhattannak szinte minden részén jártunk, kivéve Harlemet, arra nem maradt már idő. Áthajóztunk Staten Islandre, csak azért, hogy a hajóról - ami egyébként ingyenes - közelről lássuk a Szabadságszobrot. El lehet hajózni persze Liberty Island-re is, ahol a szobor áll, de ez igazából fel sem merült. Sokszáz méteres sor állt, nagyon hideg volt, és valószínüleg így jobban is láttuk a szobrot, mintha közvetlenül a tövében álltunk volna. Az idő végig elég rossz volt egyébként, a hőmérséklet 1-2 fok körül, és erős szél, eléggé fáztunk naphosszat az utcán. Bejártuk a Financial Districtet, megnéztük a new yorki részvénytőzsdét, kávéztunk a Wall Streeten, a tőzsde mellett, és megnéztük a WTC hűlt helyét. Itt kicsit nem volt nekem világos a helyzet, mert előző este láttam a híradóban, hogy három újabb holttest került elő a romok alól, a WTC helyén viszont egy építkezés van, valószínüleg valami a WTC-vel egyidőben leomlott épület romjairól lehetett szó. A környékbeli házakon emléktáblák vannak, hogy hol hányan haltak meg, tűzoltók, rendőrök, mentősök, civilek, elég sokkoló.
Sétáltunk mindenhol, ahol lehet, az East Sideon és a West Sideon, a Sohoban és Tribecaban, átsétáltunk a Brooklyn-hídon, mászkáltunk Brooklynban, eláztunk a Central Parkban, esténként elmentünk steaket enni vagy söröztünk egy mikro-sörfőzdében (8$ egy korsó, de nagyon jó volt), esetleg beültünk egy bárba, ami akkora volt, mint a nagyobbik szobám otthon, és volt vagy harminc féle csapoltsör. Simi: képzeld, csak barnasöröket ittam, és sajnáltam, hogy nem vagy ott. Ezen a helyen ettem életem legjobb szendvicsét, nagyon pici volt, nagyon drága, de megérte. Dorka is ugyanolyat evett, és szerinte is. Valami sajtkrém volt rajta meg sült cékla és bazsalikom, és egyszerűen tökéletes volt.
Az emberek - egész el is szoktam már az emberektől ebben a Detroit-sivatagban - kedvesek és közvetlenek. Ha elővettem a térképet a zsebemből, már jött is oda valaki, hogy eltévedtem-e, tud-e segíteni. Egyszer az eső elöl beálltunk egy építkezés állványzata alá, a sorkon pont volt egy baleset, és néztük, mi történik. Egy rendőrautó nekiment egy járdasziget betonkorlátjának, öt percen belül lezárták az egész környéket, minden környező utcát, megjelent vagy tíz-tizenöt rendőrautó és vagy három mentő. Egy fogatlan hajléktalan megkérdezte, mi történt (ill. azt hiszem, ezt kérdzete, kicsit nehéz volt megérteni, mit mond), és mivel én nem tudtam, megkérdezte a rendőröket is. Amikor megtudta, visszajött, és elmondta, hogy egy rendőr rosszul lett a kormánynál, és ezért ment neki a korlátnak. Ettől kezdve minden arrajáró megkérdezett minket, hogy mi van, mi elmondtuk, amit tudtunk, erre ők megkérdezték, hogy honnan jövünk (úgy tűnik, még mindig érezhető akcentusom van, pedig már két hónapja itt vagyunk :-), és már beszélgettünk is. Ez csak annyiban érdekes, hogy erre a szintre a kollégáimmal még nem sikerült eljutni, egyet-kettőt kivéve.
Rendőrből egyébként rengeteg van, nagyon rengeteg. Szinte minden metróállomáson van egy vagy több, és nehéz úgy megtenni ötszáz métert a városban, hogy ne látna rendőrt vagy rendőrautót az ember. Ha előveszem a térképet a zsebemből, és van egy redőr a közelben, tuti odajön, hogy tud-e segíteni. Ezek tényleg szolgálnak.
Utolsó nap, vasárnap este nyolc után valamivel indult a vissza a gépünk, és délelőtt még Manhattan utolsó még nem látott sarkait néztük meg, úgyhogy csak pár óránk maradt Bronxra, amit mindenképp meg akartunk nézni. Kettő körül kimentünk metróval, leszálltunk a New York Yankees stadionjánál, itt akartuk kezdeni a terepszemlét. És, láss csodát, pont meccs volt. Ezt nem lehetett kihagyni, vettünk két legolcsóbb jegyet (darabja $12, tényleg baráti), és bementünk baseballt nézni. A szabélyokat csak nagyon hézagosan ismerem, és hideg is volt, időnként havazott is pár percig, de nagyon megérte, és nagyon klassz befejezése volt az útnak. A Yankees kikapott, de oda se neki, a szurkolók állati lelkesek voltak, mi is lelkesek voltunk, és végre voltam baseball meccsen! Persze mi voltunk az egyedüliek a stadionban, akiken egy árva NY embléma sem volt, se egy melegító, se egy baseball-kesztyű, se egy sapka, még egy nyomorult kitűző sem. Azért igyekeztünk beolvadni :-)
Sajnos nem láttunk egy csomó múzeumot, amit jó lett volna, nem voltunk Harlemben, Bronxban csak a stadiont és a környékén pár utcát láttunk, nem ültünk taxiban, nem ugrottunk le egy felhőkarcoló tetejéről ejtőernyővel, nem bandaháborúztunk, és még egy csomó dolgot nem csináltunk, amit NY-ban szokás. Majd legközelebb.
A szállásunk egyébként elég vicces volt. Az Upper West Sideon volt, a Broadway sarkán, elég jó helyen, közel a metróhoz, és főleg nagyon közel egy reggelizőhelyhez, ahol szuper bagelt árultak. Az első gond a lift volt, ami tízből hátomszor elakadt két emelet között, és hiába nyomogattuk a gombokat, semmi nem történt, aztán egyszer csak elindult valamerre. Ez kissé rossz volt, úgyhogy inkább lépcsőztünk. A szobánkban volt egy darab franciaágy, egy tv, egy azonosíthatatlan tárgy (nevezzük kisasztalnak, de nem az volt) meg tükör és egy fénycső. Ennyi. Se szekrény, se asztal, se szék, de még egy akasztó sem, vagy egy szög a falban. Ez nem lett volna baj, végül is mindössze 25$ volt fejenként egy éjszaka (hétvégére 28$), ami helyi viszonylatban olcsó. Továbbá, aludtunk mi már rosszabb helyen is, mint például Batumiban, Grúziában, a Bebo holtelben, ahol három darab orosz katonai vaságy volt mindössze a berendezés, olyan régiek, hogy a földig leért a seggem, ha belefeküdtem, plusz fürdőszoba az udvaron a sufniban, melegviz nuku, vécédeszka a falon szögre akasztva a flancos külföldi vendégnek, ha a fajansz nem felelne meg. Igaz, az csak öt dollár volt.
Az igazán vicces a fűtés volt a West Side Inn-ben. A fűtést este 10 körül kapcsolták be, ekkor már nagyon ideje volt, mert az ablak szimpla üveg, nulla szigetelés, és félcentis rés körbe az ablak és az ablakkeret között. Reggelig fűtöttek szerencsére. Amikor elindult a fűtés - cirkó, radiátorral - a cső olyan hangot adott egy órán keresztül, mintha egy kis manó ülne benne, és belülről ütné egy akkora kalapáccsal, ami bele sem fér a csőbe. Amikor ennek vége lett, jött az igazi show: volt a radiátor oldalán egy légtelenítő szelep, vagy túlnyomás-leengedő szelep vagy valami egyéb, ami rendszeres időközönként kinyitott, és gőzmozdony-szerű hangokat produkálva egy kis párás forró levegőt endegett ki. Ez első este eléggé zavart, mert már aludtam, mikor először megtörtént, a fejemtől húsz centire, és majd beszartam, de reggelre annyira megszoktam, hogy fel sem ébredtem rá, sőt, itthon már kifejezetten hiányzik.
Ezt leszámítve minden rendben volt, kedves volt a személyzet, viszonylag tiszta volt, és ezért a pénzért még a fűtés is elmegy.
Csináltam vagy ezer képet, itt van néhány:
Itt állt a WTC
A Brooklyn-híd
Yankees meccs
